A vidékjárás aligha új ötlet. Zenészek, mesemondók, akrobaták és színészek évszázadok óta kelnek útra Európaszerte
a fizető közönség felkutatására, híreket és újdonságokat hozva, izgalmat és vitákat kavarva, faluról falura
járva. De a vidékjáró modell, amelyet Nagy-Britanniában az 1980-as évektől kezdve alkalmaznak, valami más
(volt), mert talán először adta a közönség kezébe a döntés jogát, hogy megválassza, milyen újdonságokat,
izgalmakat és vitát stimuláló produkciókat akarnak látni. Dél-Walesben, Lincolnshire-ben és más vidéki
térségekben az első kezdeményezések önállóan, és kissé eltérő munkamódszerekkel jöttek létre, de mindannyian
mindenhol arra törekedtek, hogy a hivatásos előadókat összekapcsolják nem-hivatásos szervezőkkel.
A közönségszervezők vidéki művelődési házak vagy éppen energikus magánszemélyek voltak, akik ott helyben
működtek, éltek, ahová a színházi, zenei és gyermekeknek szóló bemutatókat szervezték. A pénzügyi kockázatot
megosztották, felmérvén a jegyek értékesítésének fontosságát. Más kockázatokat is vállaltak: újszerű, néha
egyenesen merész művészeket/produkciókat hoztak el a saját közösségükbe, meggyőzték a barátaikat és a
szomszédaikat, hogy nyíljanak meg újszerű élményekre. Szélesre tárták az otthonuk ajtaját és a szívüket is,
elszállásolva a színészeket, megmutatva nekik, hogy mit jelent a vidéki vendégszeretet. A művészek erre a
nagylelkűségre pedig jobbnál jobb produkciókkal válaszoltak, rezonálva a vidéki környezetre és az ott élők
mindennapjaira. Az évtizedek során nemcsak egy új vidékjáró-hálózat alakult ki, hanem egy újfajta művészeti
forma és egy újfajta közönség is, amelyben a közösségi tér intimitása – a közös tér, amelyben az emberek már
évezredek óta megosztották a történeteiket – olyan élményeket hozott, mint soha sehol máshol.
A kreativitás, a gondosság és a szerencse egy rendkívül hatékony rendszer kialakulását eredményezte, amely
a nehezen megközelíthető vidékeken élő embereket is bevonta a nemzet kulturális életébe. Ez a befogadás
igen értékes, mert a hivatásos és a nem-hivatásos szereplők közötti valódi egyenlőségen alapul. Az
előadóművész, a közönségszervező és – nem szabad kifelejteni – az őket összekapcsoló vidékjáró-rendszer
eltérő és egymást kiegészítő szerepekkel bír. Megosztják a felelősséget és az elismerést: egymástól függenek.
Ennek eredményeképpen a vidékjárás esetében a hangsúly sohasem a „teljesítésen” van, ahogy az a
döntéshozók szótárában gyakran szerepel. Ez a közös alkotás egy formája, nem is művészeti értelemben
(vagy legalábbis nem közvetlenül), hanem az emberek a művészet által szerzett közös megtapasztalásait
illetően.
Évekkel ezelőtt, amikor először kutattam a vidékjárást, lenyűgözött, hogy milyen mélyen hatnak ezek az
alkalmi előadások egy közösség életére. Nemcsak maga az előadás, a művészeti élmény miatt, hanem ahogy
az létrejön: az összes beszélgetés, reflexió, tervezés, szervezés és meggyőzés miatt, amely kihat a
megvalósulásra, és a közös megtapasztalás, amely a közös emlékezet részévé válik. Nyilvánvaló, hogy a
vidékjáró modell mély tanulságokat rejt a közpénzekből finanszírozott kulturális szektor egészére nézve, és
szomorú, hogy még mindig nem igazán ismerik fel különleges értékét. A jelenlegi bizonytalan, változó
időkben, a vidékjáró rendszerről való gondolkodás és az abból való tanulás szükségessége nagyon is aktuális.
François Matarasso
Közösségi művész és a Nyughatatlan művészet (2019) szerzője